Dobozok teli vaskos, keményborítós könyvek közül váratlanul került elő egy megsárgult és rossz állapotban lévő barna könyvecske, egy imakönyv. A sűrűn nyomtatott lapok már estek ki a könyvből és a már ragasztószalaggal összekötözött oldalak is kezdtek szétesni. Első ránézésre semmi különöset nem lehetett volna megjegyezni, de közelebbről már láttam, hogy ez a könyv 1957 januárjában, Montreálban jelent meg és a magyar menekültek számára nyomtatták. A történelmi összefüggésben már egyre értékesebbé vált a jelentéktelen füzet.
A sárgult lapokat forgatva kiderült, hogy az iratot a Société St.-Jean-Baptiste nyomtatta magyar nyelven, részben azért, hogy "nos fréres Hongrois du Canada" (kanadai magyar testvéreink) sikeresen beilleszkedjenek a kanadai és Québec tartományi katolikus életbe, valamint, hogy hasznos, illetve praktikus tanácsokat és "útbaigazítást" nyújtsanak a nagyszámban érkező menekülteknek. A St.-Jean Baptiste Társaság, amely az un. québeci "Csendes Forradalom" után már egyre inkább a francia-kanadai nacionalizmus felé hajlott, nem jelentéktelen missziót láthatott az új kanadai-magyarokban és nagy hangsúlyt helyezett a katolikus élet folytatására az új otthonban is. A 100 spirituális jellegű oldal imákat és énekeket tartalmaz, de ezután észrevehetően megváltozik a téma és immár a földi ügyekkel foglalkozik.
Négy parancsolattal az "új életet kezdőknek" azt tanácsolják, hogy mindenképpen jelentkezzenek a legközelebbi plébániánál, és annak iskoláinak adakozzanak nagylelkűen, rendszeresen vegyenek részt a Szentmisén, (akkor is, ha franciául vagy angolul van) és mindenképpen utasítsák vissza a Kanadában nagyszámban muködő "erőszakos" más felekezeteket és azoknak nyomtatványait égessék el azonnal, tétovázás nélkül. Úgy tűnik, hogy a könyv írói attól tartottak, hogy a több tízezer magyar kiesik az Egyházból és talán még drasztikusabb esetben egy más vallási közösség becsalogatja őket. Ezért az imakönyvből 12,000 ingyenes példányt osztogattak.
A XXI. században ez a jelentéktelennek tűnő füzet a történelmi rekord része. Arra derít fényt, hogy hogyan viszonyultak a katolikus francia-kanadaiak az új emigránsokhoz és hogy milyen formában látták ennek a kelet-európai csoportnak beilleszkedését a befogadó országban. Továbbá a nyomtatvány arra is rámutat, hogy még az ötvenes években milyen közös értékrend köré kongregált a québeci társadalom és hogy mára a társadalom milyen mértékben változott.
A történetnek van egy másik oldala is, amelyet magyar szemszögből nézünk. A menekült magyarok hogyan helyezték el a diaszporában lévő magyar közösségek pilléreit egy idegen, messzi és talán intimidáló országban? Ezt az információt talán legjobban fennmaradt memoárokból, jubileumi kiadványokból és ahol lehet, még élő, a történet aktív résztvevőitől lehet összegyűjteni.
A történet persze nem 1957-ben kezdődik, hanem még a második világháború előtt, amikor a huszas évek végén Magyarországról számottevő bevándorlási hullám érkezett Montreálba. Ez a korszak kissé homályossá vált és inkább a távoli múltban foglal helyet, hiszen a jelentősebb, 1956 utáni emigrációs hullám és a közösség ezt követő átalakulásának árnyéka borult reá. De manapság népszerű lett a jubileumi ünneplés és a mindig ott rejtőzködő feledés veszélye ellen a gyökerek utáni kutatás és tárgyak gyűjtögetése a modern kultúrában központi szerepet játszik.
A huszas évek második felében helyezték el a helyi magyar közösség alapköveit és így talán már érthető, hogy miért van az a jelenség, hogy napjainkban több intézmény ünnepli egyszerre 75 éves jubileumi évfordulóját. 2002-ben az Első Magyar Református Egyházközség és a Hungaria Társadalmi Klub tartott megemlékező programot. Idén pedig a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség tekint vissza a 75 éves múltra, hiszen 1928-ban hangzott el Montreálban először magyar katolikus közösségen belül a Szentmise. Ezeket a kezdeti éveket kutatni mindenekelőtt az 1978-ban nyomtatott 50. Jubileumi ünnepekre kiadott évkönyv segítségével lehetséges.
Megmaradt fényképek, kiadatlan archivumi dokumentumok és még akár egy rongyos imakönyv is forrásanyagként rendkívül fontos helyet foglal el a történelmi feljegyzésekben. H.V. Nelles történész is ezt tapasztalta, amikor The Art of Nation-Building című munkájában azt kutatta, hogy 1908-ban milyen programokon és nyílvános rendezvényeken keresztül emlékeztek meg Québec város 300 éves jubileumáról. Nelles ezt a tanulmányát egy fiatal lánynak emlék-dobozával kezdi, amely tele van írásokkal, fényképekkel, korabeli hírdetésekkel és jegyzetekkel. Tehát a történetet egy különös szemszögből tekintjük-- egy fiatal lány meséli el az olvasónak, hogy milyen mély nyomot hagyott benne az 1908-as nagyszabású megemlékezés.
Manapság állandóan harcolunk a feledés ellen és ezért van egyre több jubileumi ünnepség és emiatt gyűjtögetünk és értékelünk egyre jobban jelentéktelennek tűnő tárgyakat a múltból. Lehet, hogy az iskolai történelem órák nem túlságosan népszerűek, de az egyéni és közösségen belül történő visszaemlékezés (egy fajta populista, vagy "néptörténelem") fontos helyet foglal el a társadalomban. A történelemből szertartás lesz, hol egyszer tüzeket gyújtunk, amelynek lángjai, fényei és melege biztosít a feledés ellen, máskor pedig egyszerűen elsárgult fekete-fehér fényképeket kutatunk elő és keretezünk be először több évtized után.
Emlékezetünk szelektív természetű—arról, amirol inkább nem emlékezünk, azt nyomban ki is töröljük a múltból. Iyen formában a történelem leginkább egy válogatás, amely egy társadalom jelenlegi értékeit tükrözi. Így emlékezhetünk meg Henri Gaboury papról, aki a magyar katolikus közösséget irányította a harmincas évek elején és akiről tudjuk, hogy esténként hosszú órákat töltött a magyar nyelv elsajátítása érdekében. Ezért van az, hogy a történelemben kutatunk olyan értékek után, amelyek ma is fontosak számunkra és amely iránytűként szerepel a jelenben.
Akár egy képeslap, akár egy memoár vagy akár egy dobozok alatt régelfelejtett imakönyv megengedi, hogy a homályos, közös múltból egy szelektív képet alkossunk. Azt, amit pedig nem találunk meg, vagy az a történet, amelyről inkább kollektívan nem emlékezünk, azt pedig örök sötét feledésre ítéljük.